Doina Gecse-Borgovan: Haza: úton, ford. Vallasek Júlia
Jelen írás a kolozsvári BBTE Bölcsészkarának kritikaíró műhelyében készült, a műhely és az Alföld Online régebb óta tartó együttműködésének köszönhetően. Bevezetőként az irányító tanár, Balázs Imre József gondolatait közöljük:
„Jó krimi lenne-e Bognár Péter Elmész, visszajössz, sose halsz meg című regénye, ha krimi lenne? Mi a Lovag Dulcinea című kötetet összefűző elv, amennyiben van ilyen? Ki győzött meg bennünket inkább az ÉS-kvartett beszélgetőtársai közül? Taylor Swift és Lady Gaga idei albumai közül melyik az erősebb? Zavar-e bennünket bármi a 2025-ös Hófehérke-filmben? Mit viszünk magunkkal Balajthy Ágnes, Modor Bálint és Mohácsi Balázs kritikaírásról folytatott eszmecseréjéből, amely a Partizánon zajlott, Vida Kamilla moderálásával? Ilyesmikről beszélgettünk az elmúlt három hónapban a BBTE kritikaírás tantárgyához kapcsolódó, ezúttal is spontán műhelymunkává alakuló beszélgetések során. A változó médiahasználati szokások között érdemes mindig újra kialakítani azokat a konszenzusokat, amelyekkel egy-egy újabb generáció részt vesz a kultúra aktualitásairól való gondolkodásban. A kritikaírás jelenlét a flow-ban, a létező kíváncsiságok koordinált dinamikája. Ezáltal a spontaneitás lehetősége is: lehet, hogy egy jól megírt könyvben például az válik izgalmassá, hogy a távolról talán etnikailag homogénnek tűnő, Kárpátokon túli Románia voltaképpen nem is annyira egyszínű. Vagy az, hogy a két világháború közötti Szilágysomlyón milyen karakán újságírónők működtek ‒ és hogy vajon átléptethetőek-e egy fikciós és referenciális kódolást egyaránt működtető regénybe. Sokadik együttműködés a mostani a kolozsvári BBTE kritikaíró műhelye és az Alföld Online között (a korábbi kritikai közleményeket itt, itt és itt olvashatják), idén Doina Gecse-Borgovan Haza: úton és Szabó Róbert Csaba Pokoltó című prózaköteteiről jelenik meg írás a portálon az együttműködés keretében, elsőként Farkas Kriszta kritikáját tesszük közzé.”
***
Még soha nem jártam Dobrudzsában. Nem is nagyon kívánkoztam a Kárpátok túloldalára, elég kényelmesen elvoltam eddig Erdélyben, vagy rövid kiruccanások erejéig Európa más országaiban. Csakhogy a kezembe került Doina Gecse-Borgovan, brăilai születésű, angol–olasz szakot végzett író kötete, a Haza: úton. Lévén, hogy ebben a könyvben önéletrajzi ihletésű kisprózákkal találkozunk, sokat olvashatunk a romániai életről: a forró nyarakról, érett dinnyékről, hagyományokról, mint a koliva (főtt búzából készült étel) készítéséről vagy a negyven napig tartó tömjénégetésről, ha halott van a családban, de ne feledkezzünk meg a korpaciberéről vagy a dohányszedésről sem. Ezek nemcsak azért érdekesek, mert megismerhetjük a hetvenes és nyolcvanas évek Romániáját, hanem azért is, mert részletes, filmszerű leírásokból tárulnak elénk olyan élethelyzetek és történetek, amelyek egyszerre kalauzolnak el a múltbeli világba, és gondolkodtatnak el a legapróbb hétköznapi rezdülésekről.
A Haza: úton gyermekkori történeteiben épp az a megkapó, hogy nem a nosztalgia, hanem a rögzítés szándéka vezérli a szerzőt. Ezekben a szövegekben nincs szentimentális visszatekintés, de az elveszett gyerekkor esztétizált fájdalma sem jelenik meg. A szerző nem díszíti fel az emlékeit, inkább gondosan archiválja őket azzal a céllal, hogy a múlt ne tűnjön el, hanem újra lehessen olvasni. A dohányszedés hajnalai és a boza (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) kesernyés íze nem kapcsolódnak a „régen minden jobb volt” toposzaihoz, inkább egy belső rend, egy tapasztalati igazság megőrzésére törekednek. A gyermeki szemszög egyszerre tárgyilagos és érzékeny, vagyis látja a szegénységet, az igazságtalanságot, de nem sajnáltatja magát.
„Nem vagyok olyan felnőtt, aki életének tapasztalataira támaszkodva, mindentudó hangnemben prédikál” – mondja egy interjúban Doina Gecse-Borgovan, és habár ezt a második, Szitakötő (Libelula) című kötetéről mondja, ez az attitűd egy az egyben érezhető a Haza: úton bekezdéseiben is. A kötetben nincs fölényes tudás vagy utólagos bölcselkedés, az író nem tanítani akar, hanem megérteni: a társadalom rejtett és szembetűnő hibáit, az emberi kapcsolatokat, a hétköznapok egyszerűségét vagy keserűségét. Ezt mind úgy teszi, hogy halk és figyelmes, nem akarja meghódítani az olvasót, inkább beszélgetni szeretne vele különböző témákról.
A kötet azonban nem csak gyermekkori történeteket és emlékeket tartalmaz. Olvashatunk a nehéz egyetemi évekről, önállósodásról, folyamatos identitáskeresésről, sokféleségről, etnikumokról – különösen a román–magyar kettősségről –, de otthonteremtésről is. A paplanos egy rövid, de talán annál erősebb példája annak, hogy milyen szép és őszinte, nem mellesleg több etnikumú környezetben élt Doina Gecse-Borgovan, aki nemcsak románok, hanem görögök, lipovánok és magyarok mellett nőtt fel. Mint kiderül az előbb említett szövegből, a brăilai nagymamájának volt egy Greta nevű paplanosa. Mikor átment hozzájuk, mindig rézibrikben készült a kávé, utána pedig meggybefőttet ettek, de az is tetszett Gecse-Borgovannak, ahogy este „suttogva elköszönt: kaliszpérá!” Néhány házzal arrébb pedig Józsi lakott a sok gyerekével, „Isten tudja, hogy kerülhetett a Bărăganra”. Mikor először ment haza egyetemistaként vakációzni, magyarul, jó napottal köszönt neki. „Szegény Józsi, szinte elájult a meglepetéstől, úgy megörült! Ettől kezdve minden vakációban mohón várta a hazaérkezésemet, mert Kolozsvárról vittem neki hírt.” Megjegyezném, hogy szerintem lehetne terjedelmesebb is ez a szöveg, hiszen a brăilai író olyan érdekességeket és szokásokat említ meg, ami felcsigázza az olvasót, és még többet akar megtudni a török nyalókákról és fagyiról. Ennek ellenére a rövid példákból is érthető, miért szokta „az uszítással, a gyűlölettel teli napokon” elveszetten és idegenül érezni magát a saját hazájában. „Tarkabarka, különféle színekkel, nyelvekkel és szokásokkal teli világban nőttem fel. […] Nem gondoltuk, hogy csak mert többen vagyunk, jobbak is volnánk.”
A kötet második felében Doina Gecse-Borgovan a közelmúlt eseményeiből indul ki, így találkozunk publicisztikaszerű szövegekkel is, amelyek a koronavírusról és magányról szólnak, esetleg a digitalizációról, menekültekről, háborúról, a városok túlzsúfoltságáról vagy az olvasás fontosságáról és szerepéről tanúskodnak. Habár aktuális helyzeteket idéz fel, ezeket a tapasztalatokat szinte észrevétlenül szövi össze korábbi emlékeivel, így a múltbeli személyes történetek és a jelen társadalmi problémái finoman hangolják át egymást. Az És fülig szerelmes lettem című írásban mindenekelőtt korai moziélményeiről mesél, illetve azokról a színészekről, akikbe fiatalon beleszeretett. Mindezt már laptopja előtt idézi fel, és a szöveg befejezése után is az ölében marad a gép, hogy azonnal megnézhessen egy filmet. Ez a mozzanat akár a streamingplatformok kényelmességének jelképe is lehetne, ám az utolsó bekezdés más irányt ad az értelmezésnek: kiderül, hogy nem a digitalizáció kényelmi funkciói zavarják, hanem az, hogy a járvány miatt be vannak zárva, és nincs lehetőség a valódi kimozdulásra.
„A moziterembe vágyom. Arra, hogy kilépjek onnan a hideg őszi vagy téli éjszakába, és dideregve fussak a buszmegállóba. […] Emberekre vágyom magam körül. Nyüzsgésre. Ismeretlenekre, akik nem tartanak tőled távolságot, tolakodnak, és nem viselnek maszkot. Barátok után, akiket megölelek, és akik megölelnek. Kopott, kis termekbe vágyom, ahova beléphetek anélkül, hogy fertőzéstől kéne tartanom.”
A román író részletekbe menően ír, de sosem öncélúan. Időnként annyira belemerül egy-egy leírásba, hogy figyelmeztetnie kell magát („de térjünk vissza a…”), és ezekkel a kis emlékeztetőkkel nem zökkenti ki az olvasót, hanem inkább közvetlenné és barátságossá teszi az elbeszélést. Mintha egy kávé és șutemin (a sütemény románosított formája)mellett osztaná meg apró megfigyeléseit.
A kötetben természetesen rengeteg visszatérő elem és motívum van, de ha egyet kellene kiemeljek, az mindenképp a folyó lenne, hiszen a Brăilát átszelő Duna nagyon meghatározó Gecse-Borgovannak. Olvashatunk arról, ahogy egy párizsi utazása során megcsodálja a Szajnát, de magyarországi utazásáról is őszintén ír és mesél. Amikor életében először Budapestre utazik, az első dolga, hogy megnézze a Dunát. Az Amikor családtag egy folyó című szövegben így fogalmaz: „És megint szerelmes lettem a Dunába. Úgy örültem annak, hogy ott is megtalálom, hogy legszívesebben megállítottam volna az utcán az embereket, hogy elmeséljem nekik, sok szempontból az enyém is a Duna. A folyó, amelynek partján felnőttem, amiről úgy érzem, valahogy a részem, Budapesten mintha még fenségesebb lett volna.”
Mivel a Haza: úton sok témát foglal magába, ezért több szálon is lehetne beszélni Doina Gecse-Borgovan első magyarra fordított kötetéről. Én ezúttal A szabadság vaja és egy előnytelen kinézetű Joffre-tortával folytatnám, ami az egyik legerősebb és legemlékezetesebb írás, és szerintem ezzel sokan egyet tudnak érteni. A történet – ahol az írónő a rendszerváltás napjait idézi fel tizenéves önmaga szemszögéből – tökéletesen megmutatja, mire képes az emlékezés, ha nem történelmi kommentárt akarunk belőle csinálni, hanem meg akarjuk hagyni úgy, mint személyes történetörökítést. Nem a forradalom nagy narratíváit írja újra, hanem a hétköznapok szintjén, egy kamaszlány szemén keresztül meséli el a ’89-es történéseket: azt, amikor az élelmiszerboltban hirtelen lehetett vajat kapni, és ő kiáltva rohant haza, hogy megmutassa mindenkinek a „szabadság vaját”.
Ez a jelenet egyszerre tragikomikus és felemelő, és épp ettől válik hitelessé: a forradalom itt nem jelszavakban és ideológiákban, hanem vajcsomagolásokban és örömmámorban létezik. A történet végén a „szabadság vajából” készült, csúnyácska, de mennyei ízű Joffre-torta a szabadság eufóriájának szimbóluma lesz. Egy olyan fellángolásé, amelyet azóta sem sikerült újra megélnie Gecse-Borgovannak.
A Haza: úton azt is megmutatja, hogy a haza nem pusztán földrajzi hely, hanem tapasztalatok, történetek és érzések egymásba fonódása, olyasmi, amit az ember minden élethelyzetében újraértelmez. A könyv olvasása közben rengeteg mindennel tudtam azonosulni, pedig én már egy teljesen más világban, a kétezres évek elején születtem. A leírt emlékek – részben – az én történeteim is lehetnének: az elsőre ijesztő, kolozsvári élet elkezdése elsőéves egyetemistaként, a városi lét zsúfoltságának megszokása – ami nekem mai napig nem sikerült –, az otthon keresése és kialakítása egy másik környezetben, és a felnőtté válás lassú, bizonytalanságokkal teli folyamata.
Bár a Haza: úton írásai jellemzően letisztultan szólalnak meg, akadnak olyan szövegek is, amelyek időnként elnehezednek, mintha a szerző túl sok mindent szeretne egyszerre megfogni és kimondani. Ilyenkor a reflexiók és a gondolatok összesűrűsödnek, miközben az addig megszokott történetek és sztorifoszlányok háttérbe szorulnak. Ilyen például a Kapszulába zárt nyár vagy a Narancsok, macskák és egy zöld elefánt.
Mindkét szöveg ugyanarra a hangulati tengelyre épül. Kolozsváron esős, szürke idő van, ilyenkor valóban jólesik felidézni a nyár színeit, illatait vagy az idegenekkel történő találkozásokat. Önmagában nem lenne probléma, hogy a kötetben ilyen hangulatfelidéző szövegek is vannak, hiszen a Haza: úton alapvetően sokféle témát és hangulatot tud „egyesíteni”. Mégis, mivel ez a két írás szinte ugyanarról szól, és közvetlenül egymás után következnek, könnyen elveszítik az olvasó figyelmét. Én is azon kaptam magam, hogy már átlapoztam a következő szövegre, de Kolozsváron még mindig esett az eső, és a felsorolás továbbra is a nyár szerethető elemeit idézte.
És ez csakis azért tud zavaró lenni, mert a kötet korábbi oldalain mindig új arcokat, eltérő életutakat és gondolatokat ismerünk meg. Persze több olyan szöveg van, amelyeknek hasonló vagy ugyanaz a témája, de azok mégsem keltenek ilyen „végtelenített” benyomást. Ha a Kapszulába zárt nyár vagy a Narancsok, macskák és egy zöld elefánt nem felsorolásra, hanem valamelyest jobban kibontott történetre épülne, az utóbbi három bekezdésem sem született volna meg.
A könyv legtöbbször nem akar sokat mondani, és épp ezért hat. Amikor pedig kimond valamit, az mindig egyszerre személyes és közös. Mert a Haza: úton – minden intimitása ellenére – mindannyiunké. Mindenkié, aki valaha elhagyta az otthonát, és jelenleg is úton van.
Szóval még nem volt szerencsém Dobrudzsában járni. És habár tudom, hogy harminc-negyven év alatt sokat változott a világ, mégis szeretném megnézni, hogy tényleg annyira forró-e ott az aszfalt nyáron. De lehet, hogy egyszerűbb lenne megidéznem a kötetben olvasottakat, ha megpróbálnék Joffre-tortát sütni.
Doina Gecse Borgovan: Haza: úton, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2025. Fordította: Vallasek Júlia
Hozzászólások